Sokan tudják rólam (a többiek viszont nem), hogy Pakson születtem, eddigi életem első felét is ebben a tolnai kis városban töltöttem, szüleim ma is itt (ott) élnek. Május első hétvégéjét náluk tölöttem és kihasználva a jó időt, körbebicajoztuk a várost. Így vetődtünk el a vasútállomásra is, a 2009-ben bezárt vasútvonal végéhez, ott készítettem ezt a pár fotót. Szomorú az elhagyott vasutat látni ott, ahol korábban még vasúti múzeum is üzemelt. Ez sarkallt arra, hogy írjak pár sort a paksi vasútról, az emlékeimről.

Paks a 42-es vonal végénél fekszik, 3 vasúti megállóhellyel is büszkélkedhetett még pár évvel ezelőtt. A sírját már az átkosban elkezdték megásni, a Volán közel fele annyi idő alatt juttatta el az utazókat (átszállás nélkül) Budapestre, de a járatsűrűség miatt a közelben lakók is inkább a buszokat választották. Kisgyerekként viszonylag gyakran jártam Budapestre egy szemészhez, eleinte még vonattal, később már busszal tettük meg mi is a bő 100km-es távot.

Dunaújváros felől közeledve először Ópaks állomáshoz érünk, ennek területén üzemelt a vasúti múzeum a 80-as évek második felében és itt volt a vasút végállomása is az atomerőmű építkezés kezdete előtt. (A vasúti skanzenről a youtube-on látható egy 8 perces filmecske.) A város fejlődésének meghatározó pillanata volt a 6-os főút (ahogy az öregek mondták nekünk gyerekeknek: "a betonút") megépülése az árvízvédelmi töltésen, s nem csak azért mert ez vágta el a várost a mai napig érezhető módon a víztől. A vasútvonalat a 6-os út és a Duna között vezették tovább Újváros (ahogy a helyiek hívják a városrészt) felé. Paks-Dunapart állomás csak egy nyílt vonali megállóhely, gyerekkoromban mindig itt szálltunk fel a Bzmot-ra, ehhez laktunk a legközelebb. A paksi dunapart egyik legszebb részén található, egy vadgesztenyés sétány és a vízirendőrség épülete közötti részen. Külön élmény volt a főút és a vasút alatt húzódó visszhangos aluljáróban sétálni, nagyokat kurjantva.